~Emily szemszöge~
-Emily..-suttogta valaki a nevem, így muszáj volt felkelnem. Először az ablakra tévedt a tekintetem aztán a kanapéra, és végső soron egy nagyon jóképű, szőke fiúra.
-Hm. Jó reggelt, többiek?-pattantam fel hisz eszembe jutottak a tegnap esti kis képek és őszintén szólva lehet hogy Harry a világosban már látta hogy a kezét fogom?
-Neked is, a konyhában vannak, de még ne menj le mert beszélni szeretnék veled.
-Tényleg? Miről?-tettettem a butát, de mindketten jól tudtuk miről beszél.
-Hát amikor megfogtad a kezem. Este, illetve hogy úgy aludtál el. Aludtunk el.-javította ki beszédét, de nem tudta folytatni.
-Figyelj. Én.. az én részemről rendben volt, de azt már nem szeretném, ha mondjuk összejönnénk és mindenki tudná és pletykálnának, amúgy is Louis és Liam olyan ellenségesek és azt is hallottam mit beszéltetek amikor a parton felkeltem, vagyis ti azt hittétek hogy alszom. Szóval inkább felejtsük el.-hadartam össze-vissza, mire csak egy aprót bólintott és lement a konyhába. Lent eléggé gyászos hangulat volt, de ez engem nagyon nem érdekelt. Niall annyira étvágytalan volt és lehangolt, és én is megbántam amiket mondtam, de tényleg nem akarok viszályokat.
-Na akkor ma senki sehová?-nézett körbe Louis olyan képpel, mintha ő lenne a góré.
-Pf. Mintha lenne más választás. Úgy beszélsz mintha itt valami város lenne.-álltam fel, hogy a mosogatóba dobjam a tányéromat. Hát kissé indulatosan, hisz majdnem eltört.
-Aha. Persze. Kicsit változtathatnál a viselkedéseden.-mormogta el a végét, de így is hallottam.
-Viselkedés? Neked egyáltalán van olyan?-ráztam a fejem a válaszára várva.
-Fejezd be vagy én hívom vissza azt a gyilkost. Vagyis lehet a gyilkost hisz eléggé sok kétely van most mindannyiunk elméjében. Tudod nem mindenki megbízható.-állt fel. Igazából eléggé megrémisztett de éltetett a vágy, hogy most itt én kerülök ki győztesként.
-Persze. Kételyek. Szerinted nálam nem ez a helyzet? Annyira sem bízom bennetek, mint ti bennem. Ennyit erről.-rántottam meg a vállam, majd tovább néztem ahogy a többiek rám és rámerednek.
-Ebből elég. Vagy itt maradsz és meghúzod magad, vagy kiteszünk a ház elé és lesz ami lesz.-csapott az asztalra, mire a ott ülők megrezzentek, de én nem.
-Oké. Megyek. Most. Sziasztok.-tettem a mosogatóba a bögrémet, majd nyugodtan, nem sietve az ajtó felé vettem az irányt. Amikor résnyire nyitottam megfordult a fejemben jól döntök-e, de végső soron arra jutottam, hogy egyszer mindenki meghal. Vagy kínozzam magam a többiekkel, vagy haljak meg, de ne rájuk sújtson le az amitől mindenki retteg és a nevét is borzongva ejtsük ki. A halál. Sokan fekete csuklyás alakok eljöveteléhez hasonlítják akik elviszik az embereket. Mások jóságos fényhez. Ismét mások egy pillanatnak, amire reagálni már nincs időnk. Számos pillanat van amikor azt érezzük szeretnénk ha ez eljönne, de hiába. Egyszer vége mindennek és ha az abba kerül, hogy másokat ez elkerül legyen. Csak ne legyen lelkiismeret furdalásuk. Rettegve néztem körbe az udvaron, de senkit nem láttam. Még egy bokor sem moccant, még a szél sem volt olyan erős, hogy megmozdítson egy árva levelet. A hideg rázott ki ha visszagondoltam a történtekre és hogy ez a valaki jelenleg is itt tartózkodik az már sok volt nekem. Elképesztően sok. Minden porcikám beleborzongott magába a tudatba is. Végül erőt vettem magamon és parancsoltam a lábamnak, hogy induljanak el a part felé. Bár még mindig remegve és levegőt is csak szaggatottam vettem, hogy ha valaki arra járna, bár tudom ki lenne legalább tudjak idejében reagálni azzal hogy meghallom. Önfejű voltam és makacs, de motoszkált bennem egy kis félelem, hogy talán mégis csak rossz döntés volt egyedül eljönnöm. Megálltam, hogy visszanézzek a házra, de már semmit nem láttam belőle. Viszont a túloldalt ahová tartottam már látszódott a tenger. Itt már tényleg rettegtem. Annyira elgondolkodtam, hogy több mint 400 métert jöttem. Ez még nem volt gond. Próbáltam jó értelemben felfogni és mivelhogy reméltem a tengerből csak nem jön elő valami befutottam a vízbe. Bár a halaktól kicsit megijedtem amikor nekiütköztek a lábamnak, de szerencsére próbálták elkerülni a karambolt. Megláttam a vízben egy kagylót. Gyönyörű, rózsaszínes színe volt így fel is vettem. Jelen pillanatban bármi fel tudott vidítani így most is reméltem hogy egy mesébe illő gyöngy lesz benne. És láss csodát. Tényleg volt és nem is kicsi. Egy gyönyörű kék gyöngy hevert benne, amit kivettem majd szegény kagylót visszatettem a tengerbe. Ahogy nézegettem a kagylót erős topogásra lettem figyelmes így zsebre dugtam a gyöngyöt és felnéztem. Bár a látvány kicsit sem tetszett. Azt sem tudtam merre fussak. A kapitány volt. Már megint nem az a barátságos ősz apó, hanem a fekete, borostás, bottal járó gyilkos. Szakadt ingben és nadrágban futott felém, így első reflexre beljebb futottam a vízbe, de mivelhogy oda is követett tényleg össze kellett szednem magam.
-Gyere csak ide kislány.-szólalt meg futás közben, mire a hideg lelt ki. Épp jókor futottam ki a partra amikor lesújtott a botjával. A szívem csak úgy dobogott a halálfélelemtől. Viszont korához képest sietősre vette az irányt időm sem volt csak futottam remélhetőleg a jó irányba.
-Kislányka!! Nézd csak ezt a szép kést!-befutottam az erdőbe, amin átérve reméltem hogy a házba jutok, de a kíváncsiságtól és attól az erőtől ami azt parancsolta forduljak hátra megnézni mennyire jár közel győzedelmeskedett így egy pillanatra hátrakaptam a fejem és elestem. Próbáltam a kezemre támaszkodni de az az ember belemarkolt és a késével fenyegetett.
-Engedjen el!-törtem ki hisztérikusan, de nagy harcom közepette végigvezette a kést a karomon. Egy pillanatra elmosolyodott művétől így gyorsaságomnak köszönhetően kicsusszantam a karjai közül és megint futottam a ház felé.
-Na megállj, gyere vissza!! Nem bántalak én!! Gyere már!!-kezdett ő is futni, bár az előző baklövésem miatt nem mertem hátrafordulni, csak lüktető fájdalmat éreztem és ahogy csorog a ruhámra a vér. Próbáltam elszorítani, de túl mély volt a vágás, így hagytam is és már csak az éltetett hogy visszaérjek a többiekhez. Amint megpillantottam a házat még gyorsabban rohantam, még levegőt is alig kaptam, de mikor a kilincsre tettem a kezem észrevettem hogy már nem követ. Viszont kerülgetett a tudat, hogy mi van ha felbukkan a hátamnál és belém szúrja azt a kést? Így viszont gyorsan kinyitottam az ajtót és többszörösen kulcsra zártam. Azelőtt nap egy lakatot is tettek rá a többiek így azt is bezártam, nem törődve mi lesz velem. Amikor már éreztem hogy muszáj lesz valamit tenni, szédülni kezdtem. Elhomályosult előttem az ajtó, de berohantam még a konyhába az elsősegély dobozért. Sietve kaptam ki, de már a sírás kerülgetett. Hogy lehettem ilyen felelőtlen? Gondolnom kellett volna erre. Már nem a szédüléstől, hanem a könnyezéstől láttam homályosan. Lefújtam fertőtlenítővel, utána elkezdtem betekerni az egész karomat jó szorosan pólyával.
-Hallottam hogy csapódott az ajtó. Hát ezek szerint..-lépett be a konyhába Louis, de nem tudta befejezni. Rögtön hozzám szaladt, elvette tőlem az eszközöket és elkezdte betekerni a kezem, csakhogy én már eléggé sokat futottam és még erősebben szédültem.
-Szédülök.-tettem a kezem a homlokomra. Aztán elhomályosodott körülöttem minden.
Erős fájdalmat éreztem nem a testrészeimen, hanem a lelkemben. Vagy a szívemben. Sötétség. A karom sem fájt. Csak ültem egy fekete színű, műanyag hintán és lógattam a lábam. Két kezemmel a láncot fogtam és sírtam. Előttem Louis és Niall beszélgettek mosolyogva, mellettük Liam és Harry hallgattak zenét és táncoltak. A másik oldalt Debora, Zayn, Cat és a parton holtan talált férfi aki Deborának dolgozott. Őket néztem. A négy fiú körül virágok nyíltak, de amikor rám néztek csak megvetést láttam és elhervadtak a virágok. De amikor beszélgetni kezdtek ismét kinyíltak. Így tekintetem Cat-ékre vezettem, akik egy fehér ködöt kibocsájtó világoskék talajon álltak. Ha rájuk néztem nevettek. Egyre jobban emelkedett a hinta, arra vártam, hogy a legmagasabb csúcsra érjek és onnan kiugorjak, hogy vége legyen mindennek. Erősebben fogtam a láncot, és már szinte nyikorgott. Nem mutattam semmit. Nem mosolyogtam, nem mutattam szánakozást, vagy sajnálatot, nem voltam szomorú, de még mindig folytak ok nélkül a könnyeim. Az egyik pillanatban egy hangosat dörgött az ég és kettéválasztotta a két csoportot. Niall és Cat egymásra néztek, majd elindultak felém. Mosolyogtak, de én mégis féltem tőlük. Féltem mit fognak tenni. Még egyet dörgött az ég. Fejemet elfordítottam annyira világított, de kíváncsiságom vezérelt így visszanéztem. Cat-en egy hosszú, fekete, földig érő ruha gyönyörködött, fekete körmei és fekete ékszerei kísértetiessé tették. Niallen egy világos barna nadrág, egy fehér atléta, rajta egy fehér ing és egy fehér ezekhez illő cipő. Nem tudtam mit fognak csinálni, ha rájuk néztem semmilyen érzelmet nem láttam. Félelmemben megállítottam lábammal a hintát, és levettem a kezem a láncról.
-Szeretlek. Ne hagyj el.-állt mellém Niall majd megfogta a kezem és segített felállni.
-Mit lovagiaskodsz?-förmedt rá Cat.
-Szeretlek. Ne törődj vele. Őrült.-fordult ismét felém Niall.
-De hát. Ő a barátnőm. Ismerem. Nem őrült.-csúszott ki a kezem Niall szorításából.
-Látod? A barátnője vagyok.-nyújtotta felém Cat a kezét, és odamentem hozzá.
-Mert ha minden rendben megy akkor most kellene felkelnie.-hallottam egy hangot, de a fájdalom miatt nem tudtam kinyitni a szemem. Csak úgy kattogott a szívem. Megpróbáltam az oldalamra fordulni, kevés sikerrel, így lassan, de kinyitottam kevésbé engedelmeskedő szemeim. Először homályosságot láttam, majd Cat-et.
-Felkelt.-most már tisztán láttam mindenkit, de hangja inkább volt szomorú, mint vidám.-Hozok innivalót.-állt fel, majd kiment a konyhába.
-Fáj még valamid?-tette a kezét a homlokomra Louis.
-Pont te kérdezed?-beszéltem lassan, hisz alig volt erőm.
-Tessék?-rázta meg halványan a fejét, látszott rajta hogy bánja már amit mondott.
-Mindenem fáj és megölelnélek ha fel tudnék ülni.-próbáltam meg mosolyogni.
-Ezen könnyen segíthetünk.-ült közelebb majd lehajolt hogy megöleljen.
-Kösz.-suttogtam alig hallhatóan, majd végigmértem a terepet. A fejem a kanapé egyik kartámlájának volt döntve, és pont a hátamnál ült Niall. Harry és Liam pedig a lábamnál.
-Ránk ijesztettél. Ja és egy csomó vért vesztettél. Szerintem aludnod kellene.-sóhajtott Harry.
-Ühüm. Viszont most hogy ilyen szarul vagy nem tudunk felvinni úgyhogy néhányan itt fogunk veled aludni. Mint tegnap.-tette hozzá Liam.
-Viszont másképp. Én leszek itt veled és Niall. A többiek meg fent.-erre a kijelentésre nem tudtam mit mondani, úgyis tudtam hogy elalszok. Így is lett.
(...)
Kopogtak. Kinyitottam a szemem. "Biztos valamelyik fiú". Gondoltam magamban, de nem ők voltak. Én ugye a kanapén feküdtem és az ajtótól jött a kopogás. Louis és Niall pedig egy összecsukható kempingágyon ölelgették egymást álmukban.
-Fiúk.-suttogtam nekik alig hallhatóan. Talán ez volt a gond. Nem keltek fel, így erős felfájással és bár alig álltam a talpamon elsétáltam az ablakig. Viszont amit láttam..